Mozaikcsaládos dili: nem tudjuk integrálni a férjem fiát

Kaptam egy olvasói levelet. Lendületes, kritikus magával szemben és tárgyilagosan foglalja betűkbe, milyen nagyon nehéz viszonyrendszerbe is gabalyodott második feleségként, “mostohaként“. Olvassátok Dóri (41) történetét, amit saját szemszögéből mesél el nektek. Arról, hogy mennyire nem szirupos-csodálatos minden mozaikcsalád élete. Átadom neki a szót.

——————————–

Hirtelen leszek második


Adott egy háromgyerekes elvált nő, akinek az életébe bombaként csapódik be A Férfi. Úgy tűnik, tökéletes a párkapcsolata, és tökéletes gyerekkel tökéletes életet él. Ebből nyilván kerekedik egy mindent elsöprő, gondolkodás nélküli szerelem, így a férfi fél év után dobbant otthonról.

Az élet aztán úgy hozza, hogy gyorsan dönteni kell: adott a helyzet, a csaj gyerekestül költözik hozzá Szeged közelébe, egy kistelepülésre. És itt kezdőnek a csavarok: sietni kell, lakást bérelni. Mindez szép lenne és romantikus, de a férfi exfelesége megmakacsolja magát, és úgy dönt, ő bizony nem akar a közösen épített házban maradni. Nincs mit tenni, a férfi rábeszéli az új csajt, hogy jó lesz ez nekik, be lehet költözni a szép kis családi fészekbe, legfeljebb átfestik az egészet, kidobnak minden bútort, ami a pasi régi életére emlékeztethet bárkit is… Első hiba: a csaj belemegy. Jó van, szerelem van, minden van, jó lesz.

Fotó: Nicolas Huk, Flickr, innen

Az új pasim régi házában élek

Perspektívaváltás. Nem jó érzés. Ideérek, nem jó érzés. Láncfűrésszel kivágjuk az ex tujáit, az imádott szivarfáját és kitépkedem a babérmeggyet, mert takarják a kilátást. Nem jó érzés. Minek mentem bele? Apámmal beszélek telefonon, ő is hallja a hangomon, hogy valami nem oké, de neki még nem merek kifakadni, nehogy megkapjam, hogy ő bezzeg megmondta. Anyámat majd később hívom, ő azonnal megmondaná a véleményét, félek is tőle, csak az öcsém ért meg, aki hasonló helyzetben volt már, mint én most.

Leérkezünk, mindenünk dobozban, a garázsban, az utánfutón, szétszórva, semmi nincs a helyén, de jön a férjem gyereke, mert láthatás van. Vigyük el Szegedre cukrászdába, meg Vadasparkba, mekibe, meg Makóra a fürdőbe is. Baszki, az neki jár, az neki kell, jó lesz minden. Feje tetején minden, hiszen én mégis most költözök ide, még miatta is fogy az a kevés idő, ami maradt az iskolakezdésig. Kisgyerekek, költözés, semmi nincs meg, füzetet kell csomagolni az enyémnek, a pasi gyereke unatkozik, program kell még, nincs meg a bugyim, hol van az őszi kabátom? Mit főzzek? Nem szereti, az anyja nem így szokta, büdös a gyerek ruhája és lyukas, jaj. Nem baj, szeretjük, szerencsétlen, elválnak a szülők. Lelkes vagyok. Nem leszek gonosz mostoha. Veszünk ruhát, mesélek neked, jó lesz minden. Köztünk alhat abban a két hétben, belemegyek, mert annyira sír a kanapén a nappaliban az apja nélkül. Akkor éjjel egyszer anyának is szólít – nem tudom hova tenni.

Két hét után teljes kimerülés, jönnek az első veszekedések, végre elmegy haza a gyerek, de apukának nem jó érzés, de mégis jó, levegőhöz jutunk.

Mintha jó lenne, de mégsem

Jönnek a hétköznapok, bíróság, sikerül minden, mindent kifizetünk az exnek, legatyásodik a pasim, csak nyugtunk legyen a válás után. Aztán jön, hogy én ne bántsam a gyerek anyját.

Próbálok szeretni, de egyre nehezebb. Megütöm a bokám, valami árad a pasi gyerekéből, ami azt üzeni, őt nem szeretik, őt nem lehet szeretni, neki nincs véleménye, nem mond ellent.

Bírósági tárgyalás, kimondják a válást… Huh, megkönnyebbülés. Este szeretkezés, azonnal sikerül teherbe esnem…

Egyre nehezebb. Mindennapos veszekedések, feszültségek, miért így, miért úgy. Babát várunk. Hányingerem van. A gyerek is taszít. Megy fel a pumpa, durran az agy, elegem van, haza akarok menni, nem akarom. Mi történik velem? Miért nem szeretem? Miért egyre nehezebb elfogadni őt? Semmit nem csinál a kissrác, csak létezik.

Nem tudok többet, nem akarok többet nevelni, nem akarok többet szólni. Van nekem is három, jön a negyedik. Velük is nehéz. Egyre nehezebb.

Egyre jobban húzom ki magam a témából, egyre jobban idegesít, egyre jobban örülök, ha úgy alakul, nem jön össze a láthatás. Mi van velem? Mi az, ami miatt nem tudom őt szeretni?

Megszületik a kicsi. Ne érj hozzá!!! Senki!!!

Hetente befeszül a (mozaik)családunk

Egyre feszültebb minden, egyre több a veszekedés, egyre nehezebb. De valami megváltozott: egyre kevesebbet kardoskodik a pasi is, egyre inkább távolodik el a gyermekétől, már ő sem erőlteti – állítólag miattam.

És ekkor kezd el leesni: ez az egész neki is nyűg. Magamat sem értem az egészben, de érzem, ahogy egyre távolabb van, ahogy egyre távolabb kerül az apjától.

És ez csak időnként zavar meg valakit, de abban a családban nem szokás érzésekről, érzelmekről beszélni.

És veszekszünk. Aztán elkezdem befogni a számat, csendben örülök, ha egyre rövidebb a láthatás. A kisfiú sem érzi jól magát nálunk. De miért is érezné, hiszen senki nem örül az egésznek. Apuka görcsösen integrálni akarja a családunkba, amelynek (és ez nyilván tény) valamennyire ő is a részét képezi. De nem megy, sőt belegebed mindenki. A mostohatesóknál sem jön valahogy a kölcsönös tisztelet egymás iránt, csak egymás mellett vannak a láthatások, közös programok alatt, de nem közelednek egymáshoz, nagyon nem. A fiú csak fekszik az ágyán a szobájában, tabletezik, számítógépezik, csak enni jön ki közénk. Az enyémek és a közös gyermekünk pedig hívják, de nem vegyül.

És a férjem fia nem lakik itt. Neki ez nem az otthona. Ez az egyik nagy “baj”.

Fotó: charamelody, Flickr, innen

Apa a feszültség központja?

Ha elfogadná mindenki azt, hogy ő vendég itt, akkor talán örülni is lehetne neki, ahelyett, hogy mindenki azon görcsöl, hogy megint jön a hétvége, és el van cseszve minden a láthatás miatt. Miért nem szeretem? Féltékeny vagyok? Nem tudom. Azt érzem csak, hogy egyre nagyobb a zsigeri ellenállás, egyre kevésbé része a családnak és nem gondolom, hogy ez csak az én saram lenne. Annyira távoli, annyira más.

Azt hiszem, apuka árasztja azt az idegesítő rezgést. Már egy nappal előtte lekezd fura lenni. A láthatás reggelén vagy mesterkélten jókedvű (egyre kevésbé) vagy feszült. Minél közelebb a láthatás vége, annál oldottabb lesz a légkör, mi ketten kezdünk újra egymásra találni és már tervezünk előre.

Nem tudom, hogy lehet ebből kikeveredni, de pokoli. Pszichológust tucatnyit elfogyasztottunk már, nincs előrelépés.

Dobbantsak a három sajátommal és a közössel? Kezdem feladni. A lakásom Pécsen még megvan, csak időben szólnom kéne az albérlőimnek, és mehetnék a négy gyerekkel. Kicsit szűkösen lennénk, de legalább békém lenne. Karácsony előtt nem könnyű döntés ez, mondhatnám úgy is, hogy mocsoknehéz.



Ha támogató közösséget keresel, csatlakozz a

Második feleségek klubjához a Facebookon, ide kattintva!