Egy olvasói levél, amihez hasonló még nem jelent meg itt a blogon. Szerkesztve adom közre, okulásul.
A levelet egy első feleség írta, akinek a férje ugyan hosszú-hosszú évek után egy huszárvágással szeretett volna véget vetni házasságuknak, ám a döntés bejelentése és véglegesítése után egy nappal meghalt. Maradt utána egy mellette a végsőkig kitartó feleség és egy eltitkolt, még “plátói” szerető. Előbbiből végül nem lett volt feleség, utóbbiból pedig második. Az élet írta. Ebből a nézőpontból érezte úgy olvasóm, hogy billentyűzetet kell ragadnia – és szerintem jól tette.
![2808747020_20aaa9c2bd_z]()
A kép forrása: Flickr, Pascal Klein, innen
————————–
Kedves leendő második feleségek!
A házasság a legnagyobb kihívás, ami az emberrel történhet, nemtől függetlenül, és a legtökéletesebb gyémántcsiszoló. A párunk a tükrünk – megmutatja, hogy hol van még mit fejlődnünk, hol tartunk szeretetben, türelemben, elfogadásban, odafigyelésben, odaadásban. Dolgozni kell érte, nap mint nap. Ezt megtenni sokkal nehezebb, mint elmenni máshoz panaszkodni a hitvesre – ahelyett, hogy vele ülne le megbeszélni a problémákat, és megoldást keresne, ami mindkettőjük számára meghozná az áhított boldogságot.
Igazából nehezen értem azokat a nőket, akik nős férfival kezdenek, pláne ha gyerekek, egy komplett család van mellette, és az most mellékes, hogy ez a kapcsolat hogy működik. Ami számomra nehezen érthető az az, hogy józan paraszti ésszel hogyan gondolhatja valaki azt, hogy ha valaki érte a “szerelem” nevében hátrahagy mindent, érzelmi kötődéseket, felelősséget, emlékeket, megszegi az ígéretét/esküjét, akkor vele ezt nem fogja ugyanígy megtenni? Én sose bíznék valakiben, aki egyszer már bebizonyította, hogy valakit, akit egyszer szeretett, egyszer csak lecserél egy másikra – még ha az a másik én vagyok is. Erre utal az “ebül szerzett jószág ebül vész el” népi bölcsessége is – nem jó start.
Az ember igen nehezen tudja kontrollálni az érzéseit, de hogy mit tesz, az már döntés kérdése. Beleszeretek valakibe, aki más(ok)hoz tartozik – ha nem tisztelem ezt az odatartozást, akkor milyen alapon várom, hogy mások tiszteljék majd, hogy ő immár hozzám tartozik? Egy tönkrement házasságért ketten felelősek. Amíg az egyik egy új kapcsolatba menekül, ahol “megértik”, gyakorlatilag minden felelősséget a távol lévő társára hárít, aki “nem értette meg”. Egy ilyen férfiról azt már biztosan lehet tudni, hogy
1. nem egy szilárd jellem (oké, emberből vagyunk, esendőek)
2. inkább menekül a problémák elől ahelyett, hogy megpróbálná megoldani azokat,
3. nem az érdekli, hogy a mellette élő nőt boldoggá tegye, hanem ezt a társától várja el.
Miért nem kérdezik meg ilyenkor a barátok/nők, hogy “te mit tettél azért, hogy idáig jutottatok, mit tettél azért, hogy megjavítsd? Az elején biztos szeretted, hiszen máskülönben nem vetted volna el… Engem is így fogsz megcsalni/elhagyni, ha már nem szolgálom ki az igényeidet?” Ezek súlyos kérdések, de ha valaki nem teszi fel, könnyen találja magát pár év múlva, a lila köd elmúltával ugyanabban a helyzetben, a másik oldalon, csak az új partner már nem második feleség, hanem harmadik feleség lesz, és ő fogja feltenni a cikk címében szereplő kérdést, hogy “Mi kell ahhoz, hogy engem válasszon a nős férfi?” (aki momentán az ő férje).
Másrészt azt gondolom, hogy mások könnyeivel nem fizethetek a saját boldogságomért. Egy rég elvált férfi is gyanakvásra adna okot, de az, hogy én legyek az oka egy család szétesésének – ez nekem nagyon durva.
Zsenge leánykoromban, miután a gyerekem apja megcsalt, én is egy nős férfinál találtam vigasztalást a sérült egómra, aztán egyszer találkoztam a feleségével, és megláttam a szemében ugyanazt a fájdalmat, amit én éltem át, amikor megcsaltak. Tudtam, hogy tudja. Mégis kitartott mellette. Kisbabájuk volt. Semmihez nem fogható tiszteletet éreztem az asszony iránt – és hasonló mértékű szégyent. Ettől kezdve a nős/elvált férfiak számomra esélytelenek voltak. Bármi legyen a duma az illető férfiember részéről, valamiért csak ott van még, és valószínűleg rohadt nagy hazugságokkal tömi mindkét nő fejét – ezt se értem teljesen: hogy vágyhat erre bárki is? A hazugság az hazugság – ez megint nem jó alap egy tartós kapcsolathoz.
Ha egy férfinek “segítség” kell ahhoz, hogy “merjen boldog lenni, merjen továbblépni,” az már régen rossz. Ott a háttérben van egy olyan kötődés, amit ha sikerül is elszakítani, az árnyéka ott fog maradni. Ezen mindenki csak veszít – a látszólag “győztes” is. Eltekintve attól, hogy senkit nem birtokolhatunk, nemhogy teljesen, egyáltalán nem, a szó hétköznapi értelmében sem lesz soha teljesen az “övé” a megszerzett férfi, mindig meg kell elégednie a második pozíciójával, akkor is, ha éppen ő van nyeregben, mert a múltat nem tudja meg nem történtté tenni, az emlékeket nem tudja kitörölni a partnere fejéből/szívéből (ha mégis, hát jó esélye van rá, hogy neki is ez legyen a sorsa), és a háttérben mindig ott lesz (akár több) valaki, akit nem tud figyelmen kívül hagyni a mindennapokban, pénzügyekben, ja és hát az ünnepek során.
Szóval azoknak, akik éppen nős/elvált férfival készülnek egy párrá válni, azt tudnám tanácsolni, hogy nézzenek magukba, és kérdezzék meg maguktól, miért nem gondolják, hogy megérdemelnek egy olyan férfit, akinek ők az elsők? Aki nem hoz a kapcsolatunkba még egy nőt (mert sajnos az első feleség nem törölhető ki, a gyerekek, majd az unokák elszakíthatatlan kapcsolatot borítékolnak), és kezdjenek azon gondolkodni, hogy egy ilyen típusú, múlt nélküli facér férfinak mit tudnának nyújtani – nem azt, hogy mit akarnak kapni, hanem hogy mit akarnak ADNI. Higgyenek abban, hogy akárhány évesek, találhatnak egy olyan partnert, aki pont rájuk várt eddig. Illetve azon, hogy milyen árat képesek elfogadni MÁSOKTÓL (első feleség, gyerekek és maga a férfi) a saját feltételezett (nem garantált) boldogságukért…
A gyerekek lelkében a szülők egyek – kettejükből lettek, a válás – kortól függetlenül – ezt széttépi bennük. Lehet, hogy látszólag elfogadják apu kedvéért az új kedvest, akár az új testvéreket is szerethetik, de a lelkük mélyén soha nem fogják megbocsátani egyiküknek sem. Egyszerűen így működünk. Aztán majd még az unokák is járhatnak Hellinger-féle családállításra, hogy a sok eltemetett fájdalmat, sérülést kiássák és meggyógyítsák…
Az sem ártana, ha találkoznának az asszonnyal, akinek a férjére szemet vetettek – leülnének és beszélgetnének egy kicsit. “Hallgattassék meg a másik fél is” alapon, talán kiderülne, hogy a daliás herceg hófehér paripán igaziból egy unalmas, igen hétköznapi lény, aki a heves udvarlás, a megszerzés után évek óta egy nyamvadt kórót nem vitt haza, két szalmaszálat nem tesz keresztbe otthon, viszont elvárásokban igen gazdag, és esetleg ez már a 20. félrelépése – elvégre ő is ott volt, amikor kihűlt a családi tűzhely, hagyta kialudni a lángot. Lehet, hogy megrázó élmény lenne, de tán még mindig jobb, mint éveket rászánni egy olyan emberre, aki tuti, hogy még sok csalódást és fájdalmat fog okozni. Egyébként (megint nemtől és kortól függetlenül) mindenkire ez vár , aki mástól várja, hogy majd boldoggá teszi, mert ezzel valaki mástól teszi függővé a boldogságát – rizikós dolog. Egy új partner megszerzése egy kapcsolat legboldogabb, legkönnyebb, legizgalmasabb része, a lángoló szerelem viszont könyörtelenül elmúlik, utána meg jönnek a hétköznapok és ha bármelyik fél nem rakja bele a szükséges energiát, hát persze, hogy ellaposodik.
Mindent összegezve, szerintem érdemes elgondolkodni, hogy valaki bevállalja-e mindezt, vagy bízik abban, hogy a Sors szánt neki egy párt, aki számára ő az első és egyetlen. Addig is olvasgassa bőszen a blogot, különösen az exekre vonatkozó cikkeket, esetleg a hozzá létrehozott második feleséges fórumot, alkosson képet arról, hogy mit is vesz a nyakába egy nős férfi elcsábításával.
Üdvözlettel: Zsuzsanna
——————————-
Ha nem is értesz vele egyet, ha nyomkod is benned piros gombokat, kérlek, kulturáltan kommentálj a cikk alatt, ne személyeskedj, inkább próbálj fejlődni a poszt által, ha pedig éppen döntés előtt állsz egy párválasztási helyzetben, talán hasznos írás lehet. Az írás személyes történetből levont tanulságokat vonultat fel, nyilván nem általános érvényű “aranyszabályokat” közöl, csak az olvasó valóságának egy szeletét. Ettől függetlenül érdemes elgondolkodni rajta.
Lájkolj a Facebookon is, illetve csatlakozhatsz az ottani zárt csoportunkhoz is, ha második/harmadik feleségként, élettársként beszélgetni volna kedved, ide kattintva!
A levelet egy első feleség írta, akinek a férje ugyan hosszú-hosszú évek után egy huszárvágással szeretett volna véget vetni házasságuknak, ám a döntés bejelentése és véglegesítése után egy nappal meghalt. Maradt utána egy mellette a végsőkig kitartó feleség és egy eltitkolt, még “plátói” szerető. Előbbiből végül nem lett volt feleség, utóbbiból pedig második. Az élet írta. Ebből a nézőpontból érezte úgy olvasóm, hogy billentyűzetet kell ragadnia – és szerintem jól tette.
A kép forrása: Flickr, Pascal Klein, innen————————–
Kedves leendő második feleségek!
A házasság a legnagyobb kihívás, ami az emberrel történhet, nemtől függetlenül, és a legtökéletesebb gyémántcsiszoló. A párunk a tükrünk – megmutatja, hogy hol van még mit fejlődnünk, hol tartunk szeretetben, türelemben, elfogadásban, odafigyelésben, odaadásban. Dolgozni kell érte, nap mint nap. Ezt megtenni sokkal nehezebb, mint elmenni máshoz panaszkodni a hitvesre – ahelyett, hogy vele ülne le megbeszélni a problémákat, és megoldást keresne, ami mindkettőjük számára meghozná az áhított boldogságot.
Igazából nehezen értem azokat a nőket, akik nős férfival kezdenek, pláne ha gyerekek, egy komplett család van mellette, és az most mellékes, hogy ez a kapcsolat hogy működik. Ami számomra nehezen érthető az az, hogy józan paraszti ésszel hogyan gondolhatja valaki azt, hogy ha valaki érte a “szerelem” nevében hátrahagy mindent, érzelmi kötődéseket, felelősséget, emlékeket, megszegi az ígéretét/esküjét, akkor vele ezt nem fogja ugyanígy megtenni? Én sose bíznék valakiben, aki egyszer már bebizonyította, hogy valakit, akit egyszer szeretett, egyszer csak lecserél egy másikra – még ha az a másik én vagyok is. Erre utal az “ebül szerzett jószág ebül vész el” népi bölcsessége is – nem jó start.
Az ember igen nehezen tudja kontrollálni az érzéseit, de hogy mit tesz, az már döntés kérdése. Beleszeretek valakibe, aki más(ok)hoz tartozik – ha nem tisztelem ezt az odatartozást, akkor milyen alapon várom, hogy mások tiszteljék majd, hogy ő immár hozzám tartozik? Egy tönkrement házasságért ketten felelősek. Amíg az egyik egy új kapcsolatba menekül, ahol “megértik”, gyakorlatilag minden felelősséget a távol lévő társára hárít, aki “nem értette meg”. Egy ilyen férfiról azt már biztosan lehet tudni, hogy
1. nem egy szilárd jellem (oké, emberből vagyunk, esendőek)
2. inkább menekül a problémák elől ahelyett, hogy megpróbálná megoldani azokat,
3. nem az érdekli, hogy a mellette élő nőt boldoggá tegye, hanem ezt a társától várja el.
Miért nem kérdezik meg ilyenkor a barátok/nők, hogy “te mit tettél azért, hogy idáig jutottatok, mit tettél azért, hogy megjavítsd? Az elején biztos szeretted, hiszen máskülönben nem vetted volna el… Engem is így fogsz megcsalni/elhagyni, ha már nem szolgálom ki az igényeidet?” Ezek súlyos kérdések, de ha valaki nem teszi fel, könnyen találja magát pár év múlva, a lila köd elmúltával ugyanabban a helyzetben, a másik oldalon, csak az új partner már nem második feleség, hanem harmadik feleség lesz, és ő fogja feltenni a cikk címében szereplő kérdést, hogy “Mi kell ahhoz, hogy engem válasszon a nős férfi?” (aki momentán az ő férje).
Másrészt azt gondolom, hogy mások könnyeivel nem fizethetek a saját boldogságomért. Egy rég elvált férfi is gyanakvásra adna okot, de az, hogy én legyek az oka egy család szétesésének – ez nekem nagyon durva.
Zsenge leánykoromban, miután a gyerekem apja megcsalt, én is egy nős férfinál találtam vigasztalást a sérült egómra, aztán egyszer találkoztam a feleségével, és megláttam a szemében ugyanazt a fájdalmat, amit én éltem át, amikor megcsaltak. Tudtam, hogy tudja. Mégis kitartott mellette. Kisbabájuk volt. Semmihez nem fogható tiszteletet éreztem az asszony iránt – és hasonló mértékű szégyent. Ettől kezdve a nős/elvált férfiak számomra esélytelenek voltak. Bármi legyen a duma az illető férfiember részéről, valamiért csak ott van még, és valószínűleg rohadt nagy hazugságokkal tömi mindkét nő fejét – ezt se értem teljesen: hogy vágyhat erre bárki is? A hazugság az hazugság – ez megint nem jó alap egy tartós kapcsolathoz.
Ha egy férfinek “segítség” kell ahhoz, hogy “merjen boldog lenni, merjen továbblépni,” az már régen rossz. Ott a háttérben van egy olyan kötődés, amit ha sikerül is elszakítani, az árnyéka ott fog maradni. Ezen mindenki csak veszít – a látszólag “győztes” is. Eltekintve attól, hogy senkit nem birtokolhatunk, nemhogy teljesen, egyáltalán nem, a szó hétköznapi értelmében sem lesz soha teljesen az “övé” a megszerzett férfi, mindig meg kell elégednie a második pozíciójával, akkor is, ha éppen ő van nyeregben, mert a múltat nem tudja meg nem történtté tenni, az emlékeket nem tudja kitörölni a partnere fejéből/szívéből (ha mégis, hát jó esélye van rá, hogy neki is ez legyen a sorsa), és a háttérben mindig ott lesz (akár több) valaki, akit nem tud figyelmen kívül hagyni a mindennapokban, pénzügyekben, ja és hát az ünnepek során.
Szóval azoknak, akik éppen nős/elvált férfival készülnek egy párrá válni, azt tudnám tanácsolni, hogy nézzenek magukba, és kérdezzék meg maguktól, miért nem gondolják, hogy megérdemelnek egy olyan férfit, akinek ők az elsők? Aki nem hoz a kapcsolatunkba még egy nőt (mert sajnos az első feleség nem törölhető ki, a gyerekek, majd az unokák elszakíthatatlan kapcsolatot borítékolnak), és kezdjenek azon gondolkodni, hogy egy ilyen típusú, múlt nélküli facér férfinak mit tudnának nyújtani – nem azt, hogy mit akarnak kapni, hanem hogy mit akarnak ADNI. Higgyenek abban, hogy akárhány évesek, találhatnak egy olyan partnert, aki pont rájuk várt eddig. Illetve azon, hogy milyen árat képesek elfogadni MÁSOKTÓL (első feleség, gyerekek és maga a férfi) a saját feltételezett (nem garantált) boldogságukért…
A gyerekek lelkében a szülők egyek – kettejükből lettek, a válás – kortól függetlenül – ezt széttépi bennük. Lehet, hogy látszólag elfogadják apu kedvéért az új kedvest, akár az új testvéreket is szerethetik, de a lelkük mélyén soha nem fogják megbocsátani egyiküknek sem. Egyszerűen így működünk. Aztán majd még az unokák is járhatnak Hellinger-féle családállításra, hogy a sok eltemetett fájdalmat, sérülést kiássák és meggyógyítsák…
Az sem ártana, ha találkoznának az asszonnyal, akinek a férjére szemet vetettek – leülnének és beszélgetnének egy kicsit. “Hallgattassék meg a másik fél is” alapon, talán kiderülne, hogy a daliás herceg hófehér paripán igaziból egy unalmas, igen hétköznapi lény, aki a heves udvarlás, a megszerzés után évek óta egy nyamvadt kórót nem vitt haza, két szalmaszálat nem tesz keresztbe otthon, viszont elvárásokban igen gazdag, és esetleg ez már a 20. félrelépése – elvégre ő is ott volt, amikor kihűlt a családi tűzhely, hagyta kialudni a lángot. Lehet, hogy megrázó élmény lenne, de tán még mindig jobb, mint éveket rászánni egy olyan emberre, aki tuti, hogy még sok csalódást és fájdalmat fog okozni. Egyébként (megint nemtől és kortól függetlenül) mindenkire ez vár , aki mástól várja, hogy majd boldoggá teszi, mert ezzel valaki mástól teszi függővé a boldogságát – rizikós dolog. Egy új partner megszerzése egy kapcsolat legboldogabb, legkönnyebb, legizgalmasabb része, a lángoló szerelem viszont könyörtelenül elmúlik, utána meg jönnek a hétköznapok és ha bármelyik fél nem rakja bele a szükséges energiát, hát persze, hogy ellaposodik.
Mindent összegezve, szerintem érdemes elgondolkodni, hogy valaki bevállalja-e mindezt, vagy bízik abban, hogy a Sors szánt neki egy párt, aki számára ő az első és egyetlen. Addig is olvasgassa bőszen a blogot, különösen az exekre vonatkozó cikkeket, esetleg a hozzá létrehozott második feleséges fórumot, alkosson képet arról, hogy mit is vesz a nyakába egy nős férfi elcsábításával.
Üdvözlettel: Zsuzsanna
——————————-
Ha nem is értesz vele egyet, ha nyomkod is benned piros gombokat, kérlek, kulturáltan kommentálj a cikk alatt, ne személyeskedj, inkább próbálj fejlődni a poszt által, ha pedig éppen döntés előtt állsz egy párválasztási helyzetben, talán hasznos írás lehet. Az írás személyes történetből levont tanulságokat vonultat fel, nyilván nem általános érvényű “aranyszabályokat” közöl, csak az olvasó valóságának egy szeletét. Ettől függetlenül érdemes elgondolkodni rajta.
Lájkolj a Facebookon is, illetve csatlakozhatsz az ottani zárt csoportunkhoz is, ha második/harmadik feleségként, élettársként beszélgetni volna kedved, ide kattintva!