Egy-egy válás, egy-egy csalódás, nagy anyagi és érzelmi veszteségek. Ha ezek után viszont mégis egymásra talál két összeillő, szeretetre vágyó ember, nem állhat semmi az útjukba. És ha ehhez a két emberhez mégsem sem akar érkezni a gólya, akkor egyértelmű, hogy az örökbefogadás az ő útjuk, nem a lombik. Juli írta meg történetüket.
——————
Hamar a lényegre térünk
A férjemmel, Balázzsal majdnem négy éve, internetes társkeresőn ismerkedtünk meg. Én egy válással, sok-sok csalódással a hátam mögött már nagyon vágytam igazi családra. Ő egy válással, két gyerekkel a háta mögött szintén ugyanerre vágyott. Már az első randin felmerült a gyerekkérdés. Tudom, hogy ez általában sokadik randis kérdés, de én akkor már 30 voltam, ő pedig lassan a 40 felé battyogott, mindketten úgy éreztük, hogy nem szeretnénk pazarolni az időnket olyan emberekre, kapcsolatokra, melyekben nincs hosszútávú lehetőség. Márpedig gyermeket mindketten szerettünk volna.
Mivel ezt gyorsan tisztáztuk, jöhettek a további témák. Mutatott fényképet a srácokról, mesélt a válásáról. Én akkor még hivatalosan nem váltam el, de egy éve külön éltük, szépen lassan lezártam magamban azt a kapcsolatot. Balázs válási papírjaira három nappal az első randink előtt került pecsét, több mint két év pereskedés után. Szeretett volna közös felügyeletet, de sajnos a magyar rendszerben ez csak úgy lehetséges, ha mindkét fél ezt kéri – az exfelesége sajnos nem szeretett volna ilyesmit. Viszont minden mást óhajtott: lakást, kocsit, gyerektartást.
Balázs számára a srácok voltak a legfontosabbak, így a régi lakás közelébe költözött (és ehhez gyakorlatilag csak fűtől és fától nem kért kölcsön). Vett (hitelre) egy autót is, hogy fuvarozni tudja a gyerekeket. Nem sokkal a ház megvásárlása után a gyermekek édesanyja eladta a közös lakást, zsebre vágta a pénzt és messzebbre költözött.
A bíróság elég sok láthatást ítélt meg, a fiúk gyakorlatilag háromnaponta jönnek és a szünetek felét is az apjuknál töltik, összesen az idő kb. 40%-át. Az ítélet megszületésekor még elég jól keresett, így elég húzós gyerektartást állapítottak meg, de sajnos ez nem sokkal később megváltozott, és azóta csak rosszabb lett.
A mi kapcsolatunk nagyon jól alakult, egy hónappal később felmondtam az albérletemet és hozzá költöztem. Megismerkedtem a srácokkal, és lassan összebarátkoztunk. Nem vagyok az anyjuk, nem is tekintenek anyafélének, de nagyon jól kijövünk.
Nem jön a baba
És vártuk a közös gyereket. Közben én is elváltam hivatalosan, és egy hónappal később összeházasodtunk. A közös gyerek viszont csak nem jött. Elkezdtünk orvoshoz járni, és szóba került az örökbefogadás is. Szerencsére egyikünk sem utasította el a lehetőséget. Az első hormonális kezelés után olyan rosszul lettem, hogy a sürgősségin kötöttem ki… Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy nem szeretnék lombikozni. Tudom, hogy sokan mindent megtesznek, hogy vér szerinti gyermekük szülessen, de ez számomra – számunkra – nem volt annyira fontos, hogy feláldozzuk érte az egészségemet (amúgy is pont elég, hogy 1-es típusú cukorbeteg vagyok), határtalan mennyiségű pénzt (ami amúgy sincs, hála a sok hitelnek és a brutális gyerektartásnak) és esetleg a kapcsolatunkat.
Így egyre inkább az örökbefogadás gondolatával foglalkoztunk. Elkezdtünk blogokat, beszámolókat olvasgatni a neten és egy éve jelentkeztünk a TEGYESZ-nél (Területi Gyámügyi Szakszolgálat). Végigcsináltuk az akadályversenyt, voltunk pszichológusnál, szereztünk orvosi papírokat, elvégeztük a kötelező tanfolyamot, így fél évvel később már papírunk volt arról, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek. Aztán elkezdődött a várakozás: egy 0-2,5 éves kislányt vártunk, bárhonnan az országból.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Fotó: Illusztráció (Flickr, Tolley Wirey, innen)
Egy álom válik valóra
Idén nyáron felgyorsultak az események: telefonáltak, hogy van egy 2,5 éves kislány tőlünk 250 km-re, kérdés, hogy fogadóképesek vagyunk-e. Igent mondtam, és miután letettem a telefont, 10 percet bőgtem az örömtől. Egy hónappal később jött a telefon, hogy érdekel-e minket a gyerek aktája. Érdekelt. Megnéztük: egy tündéri szép, értelmes és teljesen egészséges kislány mosolygott ránk képekről, mindketten tudtuk, meg sem kellett beszélnünk, ő lesz a mi Kicsilányunk.
Őrült egy hónap következett, 2-3 naponta utazunk őt látogatni, barátkozni, pánikszerűen újítottuk fel és rendeztük be a leendő gyerekszobát, míg végül 2 hónapja hazahozhattuk. Lassan szokjuk, hogy család lettünk, a fiúk is nagyon jól fogadták a kishúg megjelenését – az anyjuknál van egy kb. ugyanennyi idős hugica, rutinos nagytesók.
Most itt tartunk. A per folyik, most járunk a harmadik tárgyalásnál, én meg itthon vagyok GYES-en még egy fél évet, ami egy egészen jelképes összeg, szóval jelenleg kész anyagi csőd az életünk, de szeretjük egymást, és őszintén hiszem és remélem, szépen lassan rendeződik minden.
További olvasói történetek ide kattintva olvashatók.
Lájkolj a Facebookon is, illetve csatlakozhatsz az ottani zárt csoportunkhoz is, ha második/harmadik feleségként, élettársként beszélgetni volna kedved, ide kattintva!
——————
Hamar a lényegre térünk
A férjemmel, Balázzsal majdnem négy éve, internetes társkeresőn ismerkedtünk meg. Én egy válással, sok-sok csalódással a hátam mögött már nagyon vágytam igazi családra. Ő egy válással, két gyerekkel a háta mögött szintén ugyanerre vágyott. Már az első randin felmerült a gyerekkérdés. Tudom, hogy ez általában sokadik randis kérdés, de én akkor már 30 voltam, ő pedig lassan a 40 felé battyogott, mindketten úgy éreztük, hogy nem szeretnénk pazarolni az időnket olyan emberekre, kapcsolatokra, melyekben nincs hosszútávú lehetőség. Márpedig gyermeket mindketten szerettünk volna.
Mivel ezt gyorsan tisztáztuk, jöhettek a további témák. Mutatott fényképet a srácokról, mesélt a válásáról. Én akkor még hivatalosan nem váltam el, de egy éve külön éltük, szépen lassan lezártam magamban azt a kapcsolatot. Balázs válási papírjaira három nappal az első randink előtt került pecsét, több mint két év pereskedés után. Szeretett volna közös felügyeletet, de sajnos a magyar rendszerben ez csak úgy lehetséges, ha mindkét fél ezt kéri – az exfelesége sajnos nem szeretett volna ilyesmit. Viszont minden mást óhajtott: lakást, kocsit, gyerektartást.
Balázs számára a srácok voltak a legfontosabbak, így a régi lakás közelébe költözött (és ehhez gyakorlatilag csak fűtől és fától nem kért kölcsön). Vett (hitelre) egy autót is, hogy fuvarozni tudja a gyerekeket. Nem sokkal a ház megvásárlása után a gyermekek édesanyja eladta a közös lakást, zsebre vágta a pénzt és messzebbre költözött.
A bíróság elég sok láthatást ítélt meg, a fiúk gyakorlatilag háromnaponta jönnek és a szünetek felét is az apjuknál töltik, összesen az idő kb. 40%-át. Az ítélet megszületésekor még elég jól keresett, így elég húzós gyerektartást állapítottak meg, de sajnos ez nem sokkal később megváltozott, és azóta csak rosszabb lett.
A mi kapcsolatunk nagyon jól alakult, egy hónappal később felmondtam az albérletemet és hozzá költöztem. Megismerkedtem a srácokkal, és lassan összebarátkoztunk. Nem vagyok az anyjuk, nem is tekintenek anyafélének, de nagyon jól kijövünk.
Nem jön a baba
És vártuk a közös gyereket. Közben én is elváltam hivatalosan, és egy hónappal később összeházasodtunk. A közös gyerek viszont csak nem jött. Elkezdtünk orvoshoz járni, és szóba került az örökbefogadás is. Szerencsére egyikünk sem utasította el a lehetőséget. Az első hormonális kezelés után olyan rosszul lettem, hogy a sürgősségin kötöttem ki… Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy nem szeretnék lombikozni. Tudom, hogy sokan mindent megtesznek, hogy vér szerinti gyermekük szülessen, de ez számomra – számunkra – nem volt annyira fontos, hogy feláldozzuk érte az egészségemet (amúgy is pont elég, hogy 1-es típusú cukorbeteg vagyok), határtalan mennyiségű pénzt (ami amúgy sincs, hála a sok hitelnek és a brutális gyerektartásnak) és esetleg a kapcsolatunkat.
Így egyre inkább az örökbefogadás gondolatával foglalkoztunk. Elkezdtünk blogokat, beszámolókat olvasgatni a neten és egy éve jelentkeztünk a TEGYESZ-nél (Területi Gyámügyi Szakszolgálat). Végigcsináltuk az akadályversenyt, voltunk pszichológusnál, szereztünk orvosi papírokat, elvégeztük a kötelező tanfolyamot, így fél évvel később már papírunk volt arról, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek. Aztán elkezdődött a várakozás: egy 0-2,5 éves kislányt vártunk, bárhonnan az országból.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Fotó: Illusztráció (Flickr, Tolley Wirey, innen)Egy álom válik valóra
Idén nyáron felgyorsultak az események: telefonáltak, hogy van egy 2,5 éves kislány tőlünk 250 km-re, kérdés, hogy fogadóképesek vagyunk-e. Igent mondtam, és miután letettem a telefont, 10 percet bőgtem az örömtől. Egy hónappal később jött a telefon, hogy érdekel-e minket a gyerek aktája. Érdekelt. Megnéztük: egy tündéri szép, értelmes és teljesen egészséges kislány mosolygott ránk képekről, mindketten tudtuk, meg sem kellett beszélnünk, ő lesz a mi Kicsilányunk.
Őrült egy hónap következett, 2-3 naponta utazunk őt látogatni, barátkozni, pánikszerűen újítottuk fel és rendeztük be a leendő gyerekszobát, míg végül 2 hónapja hazahozhattuk. Lassan szokjuk, hogy család lettünk, a fiúk is nagyon jól fogadták a kishúg megjelenését – az anyjuknál van egy kb. ugyanennyi idős hugica, rutinos nagytesók.
Most itt tartunk. A per folyik, most járunk a harmadik tárgyalásnál, én meg itthon vagyok GYES-en még egy fél évet, ami egy egészen jelképes összeg, szóval jelenleg kész anyagi csőd az életünk, de szeretjük egymást, és őszintén hiszem és remélem, szépen lassan rendeződik minden.
További olvasói történetek ide kattintva olvashatók.
Lájkolj a Facebookon is, illetve csatlakozhatsz az ottani zárt csoportunkhoz is, ha második/harmadik feleségként, élettársként beszélgetni volna kedved, ide kattintva!